Bezzeg Réka interjúja Rácz Henriettel

Rácz Henriett a BTK-n magyar szakján nemcsak tudását, hanem ismerősei számát is gyarapította. Ötletéből, a Kolibri című programújságból nőtte ki magát az Univ elődje, a Pécsi Campus, amit egykori csoporttársaival írt és szerkesztett. A pezsgő újságírói lét után később inkább annak háttérmunkája, valamint a marketing került érdeklődése középpontjába, napjainkban, pedig harmadik diplomája megszerzésére készül, miközben már a HR szakterülete felé kacsintgat.


„A kíváncsiság, és az érdeklődés az, ami fiatalon és piacképesen tart. Teljesen mindegy, hogy mi a végzettsége az embernek, ha az elhivatottsága megvan, akkor bármit is választ, biztos, hogy magas fokon fogja végezni.” 


• Fülöp Zoltánnal és Nimmerfroh Ferenccel is készítettem már korábban egy-egy alumni interjút, tőlük tudom, hogy az Ön ötlete volt a Pécsi Campus egyetemi újság elindítása.
• Tulajdonképpen az egész úgy kezdődött, hogy felvettek Pécsre magyar szakra, amire én azért jelentkeztem, mert újságíró szerettem volna lenni. A Diákújságírók Országos Egyesületének tagja voltam, jártam újságíró táborokba, ahol kiadványkészítéssel foglalkoztunk, újságot adtunk ki, rádióműsort készítettünk. Ahogy bekerültem a Szántó Kovács János utcai kollégiumba, rövid időn belül elhatároztam, hogy kéne valami kollégiumi kis lap, ami összegyűjti az addigi programokat ajánló különböző szórólapokat. Zárójelben megjegyezném, hogy ez az egész azért is érdekes, mert anno a Pacsirta utcában volt ez a kollégium ’91-ig. Akkor odaköltözött a Nyelvészeti Tanszék, és az Idegennyelvi Lektorátus, meg a TO. A Pacsirta utcai kollégiumot átköltöztették a Szántó Kovács János utcai „C” épületbe. A helyszín tulajdonképpen mindenkinek új volt, aki oda költözött. Ez egy új közösség volt, új helyszínnel ilyen szempontból, viszont rengeteg programmal. Elképesztő szintű választék volt…
• Mind kulturális, mind zenei, mind sportrendezvény?
• Igen, azt gondolom, hogy ez egy fénykor volt. Azok, akik akkor ott voltak, és végeztek, bizonyos szinten egy nemzedéket jelentenek. Bókay Endre kollégiumigazgató nagyon jól vezette ezt a kollégiumot, és támogatták azt az ötletemet, hogy szórólapok helyett a programok egy helyen legyenek összegyűjtve, legyen róluk ismertető, és a „betelepülőkről”, a gólyákról is írjunk.
• Ehhez kaptak egy irodát is, ugye?
• Igen, de ez már később volt. Eleinte nem kell nagy dologra gondolni, az első lap két A/4-es oldalból állt, félbe hajtva, tűzés nélkül. Nekem van még egyébként egy pár példány. „Kolibri”-nek hívtuk, mert mi voltunk a koli „b”, innen volt a neve, egy pár számot megélt.
• Milyen rendszerességgel jelent meg ez a lap?
• Körülbelül kéthavonta. Győrffy Zoltán volt az, aki elég korán csatlakozott a csapathoz, és azt gondolom, hogy ő volt abban a meghatározó személyiség, hogy az én ötletemet továbbvigye. Ő mondta, hogy alapítsunk egyesületet, ez lett a KEUE, a Kolibri Egyetemista Újságíró Egyesület. Végül is, utána ő szerzett ehhez támogatást, és anyagi forrást azért, hogy ez az egyesület kiadjon egy egyetemi lapot, a Pécsi Campust.
• Gyakorlatilag hogy kell elképzelni a Kolibrit annak idején? Ön összeszedte a szórólapokat, és azokat A/4-es formátumban, rendszerezve megszerkesztette?
• Voltak már benne rövidebb cikkek is, tájékoztató anyagok, kollégiumi műsortár.
• Ezeket Ön írta?
• Többek között jómagam is, de szinte azonnal egy kisebb újságírói gárda szerveződött a lap köré, így soha nem volt ez egy „one-man-show”. Tulajdonképpen az a nemzedék, akik most a Dunántúli Naplónál újságírók, például Nimmerfroh Ferenc, Nyaka Szabolcs, vagy akár akik a tv-nél sportriporterek, a Somos-ikrek, ők is már írtak az újságba. Később az már tényleg Győrffy Zoltán érdeme, hogy létrehozta a Pécsi Campust. Akkor már egy komoly szerkesztőség volt, rovatvezetőkkel.
• Így meg tudta valósítani azokat a terveit, amiket az újságírással kapcsolatban szőtt…
• Igazából ez egy nagyon érdekes dolog, mert ugye én újságíró szerettem volna lenni, és ez a lap is e célból jött létre. Amikor már naggyá vált, akkor én ugyan írtam, de egy idő után már sokkal jobban érdekelt a háttérmunka: a szerkesztés, a terjesztés, a promóció. Én voltam később a korrektor, vagy amit az irodában kellett csinálni, azt csináltam. Kerestem a helyemet. Tehát az újságírástól bizonyos szinten visszavonultam, sokkal jobban érdekelt annak szervezési oldala. Ebből is adódik, hogy ma már nem újságíróként dolgozok, hanem marketingesként.
• Igen, erre szerettem volna kitérni, hogy magyar szakra azért felvételizett, mert újságírói ambíciói voltak, ehhez képest viszont, most mint marketingvezetővel beszélgetek Önnel.
• Igen… Mire ez az újság nagyon felfutott és népszerű lett, addigra sokan csinálták. Nekem az újságírói ambícióim akkor már nem voltak nagyok, inkább a háttérmunka tetszett. Aztán egy másik érdeklődési területem felé mentem el, ez a környezetvédelem. Mindig is ilyen értelemben „zöld volt a szívem”. Az itteni közszolgáltató céggel egy alapítvány révén kerültem kapcsolatba, először az alapítványnak is újságot írtam, utána bedolgoztam nekik, és mindent, amit lehetett, csináltam. Így ismerkedtem meg a jelenlegi munkahelyem vezetőivel, akik a diplomám megszerzése után felajánlottak itt egy állást.
• ’97-ben végzett magyar szakon, és egyből kezdett a BIOKOM-nál. Később Zalaegerszegen is dolgozott egy vagy két évet, de később visszakerült ide.
• Valóban volt egy ilyen kanyar életemben. Párom után költöztem és kipróbáltam magam, milyen marketingesnek lenni egy nagy építőipari cégben. Tanulságos volt és egyben praktikus. A házfelújítási munkákat magam vezénylem le, és már tudom mi az a tűvibrátor. (mosolyog). De a viccet félre téve: az építészet egy másik nagy szerelemem, szóval az a két év is nagyon hasznosnak bizonyul lelkileg és értelmileg egyaránt.
• De ne szaladjunk ennyire előre, ha jól tudom, Makón járt általános iskolába és gimnáziumba is, onnan hogyan került Pécsre?
• Ez is egy külön történet…(mosolyog) Megmondom őszintén, én Budapestre szerettem volna kerülni, mert a Petőfi Rádiónál voltak kapcsolataim, és ott mindenképpen újságíróskodni szerettem volna, rádiós szerkesztőként. Bár nagyon sokat készültem, egy nem túl szerencsés szóbeli vizsga után annyi pontot kaptam, hogy gyakorlatilag az ország összes magyar szakjára felvettek, csak az ELTE-re nem. Éppen lecsúsztam. Pécsre aztán úgy kerültem, hogy tizenhat évesen már volt itt, egy építőtáborban, füvet kaszáltam, virágot ültettem. És milyen a sors, gyakorlatilag annak a cégnek voltam az építőtáborában, ahol én most dolgozok. Akkor ugyan a Pécsi Kertészeti és Parképítő Vállalat tartotta fent ezt a tábort, de annak a jogutódja a BIOKOM.
• Ez idő alatt tehát megtetszett Pécs, és ezért került ide, ugye?
• Igen, a véletlen és a vágy együtt hozott ide. Mindannyian megfogadtuk, hogy visszajövünk ebbe a csodálatos városba, de én meg is tettem.
• Az egyetemi évei nyilvánvalóan többek között újságírással is teltek, de ez által úgy érzem, egy nagyon erős közösség kovácsolódott össze. Mesélne erről egy kicsit?
• Kicsi évfolyamok voltak, mert ez még az a rendszer volt, amiben még nem voltak fizetős szakok, és nagyon nehezen lehetett bejutni. Egy viszonylag korszerű helyen tanulhattunk, jó tanárokkal, kis csoportokban.
• Mennyire használta ki az egyetemista éveit?
• Azt gondolom, hogy nekem nagyon hasznosak voltak. Egyrészt nagyon sokat tanultam, a magyar szakhoz rengeteget kellett olvasni. Ez megfelelt nekem, mert nem kellett sok jegyzetet venni, az én anyagi lehetőségeim nagyon szűkösek voltak. Nagyon élveztem azt, hogy bejárhattam jó előadásokra és szemináriumokra. De az is igaz, hogy egy idő után az újság is lekötötte az energiáimat, meg elkezdtem máshol is dolgozni, tehát az utolsó két évet elég intenzíven végigdolgoztam azért, hogy a megélhetésemet biztosítani tudjam. Akkor még Diákhitel sem volt, ezt a lehetőséget nem tudtam választani. Pontosan vezettem a kiadásaimat, és ez talán érdekes lehet: mikor elkezdtem az Egyetemet ’92-ben, akkor hatezerötszáz forint állt rendelkezésemre, ez a szociális támogatás, és a tanulmányi ösztöndíj összege volt. Öt évvel később, ’97-ben, amikor végeztem, még mindig ennyit kaptam.
• Ez az összeg mire volt elég?
• Első évben hatszázötven forint volt a kollégium, és a maradék pénzből meg tudtam élni úgy, hogy néha belefért egy buli, vagy egy mozi, havonta kétszer hazautaztam, és tudtam enni. Mire végeztem, már huszonhatezer-ötszáz forint kellett ahhoz, hogy mindezt fedezni tudjam. Tehát plusz húszezer kellett, ennek a felét az édesanyámtól kaptam, a másik felét nekem kellett megkeresni, havi tízezer forintot. Ekkor már hatezerötszáz forint volt a kollégium.
• Több Karról is vannak tapasztalatai, hiszen marketinget is tanult a KTK-n, most pedig andragógiára jár a FEEK-en, de most az érdekel elsősorban, hogy mik azok az értékek, élmények, tapasztalatok, amiket a BTK-n szerzett, és a mai napig is meghatározóak az Ön magánéletében vagy munkájában?
• Ahogy az első csókot sem felejti el az ember, úgy azt az Egyetemet sem, ahová először járt – akárhány Karon is tanult. (mosolyog) Az, hogy volt ott egy jó közösség, mindenképpen számított. Így utólag, ami leginkább fájt nekem, és nem tudom, hogy a mai Bölcsészettudományi Karon megvan-e, az a bölcsész öntudat.
• Mit ért ez alatt?
• Azt, hogy amikor végez az ember, és elkezd majd dolgozni, akkor ezt és ezt fogja csinálni, így kell viselkednie, így kell dolgoznia. Azt gondolom, hogy a Bölcsészettudományi Karon nincs ilyen motiváció, nincs ilyen öntudat. Minden tanár tényleg nagyon magas fokon művelte a tudományát, magas szinten tanított, és értett ahhoz, amit csinált, de bölcsész öntudatot nem adott nekünk. Nem azt mondom, hogy azért, mintha ezt szégyellni kellett volna, hogy mi bölcsészek vagyunk, nem, csak ők ezt természetesnek gondolták.
• A mai fejével hogyan végezné el a BTK-s magyar szakos éveit? Csinálna valamit máshogy?
• Nem csinálnék semmit máshogy, mert abban a szerencsében volt részem, hogy az Egyetem mellett dolgoztam, és nekem a gyakorlati élet nagyon sokat adott. A második egyetemet már munka mellett végeztem, a harmadikat pedig már gyerek és munka mellett, mindet más-más okból. Látva azokat, akik mondjuk ide (a BIOKOM-hoz – B.R.) jelentkeznek, és kijönnek az Egyetemről, bármelyik Karról – a gyakorlati élethez nagyon kevés közük van.
• Mit tanácsol tehát a felvételizőknek, egyetemistáknak?
• Bármit, de dolgozzanak! Ami a legfontosabb és persze a legnehezebb is, hogy találják meg azt, amiben igazán elhivatottak. Tulajdonképpen, ha az érdeklődésük mindig fent marad, - ennek a tárgya persze változhat, az én életemben is változott -, az nagyon fontos. A kíváncsiság, és az érdeklődés az, ami fiatalon és piacképesen tart. Teljesen mindegy, hogy mi a végzettsége az embernek, ha az elhivatottsága megvan, akkor bármit is választ, biztos, hogy magas fokon fogja végezni. Valahogy ez a hivatástudat nem volt meg akkoriban a BTK-n. Ez szerintem fontos, mert helyet ad a világban, hogy én ki, meg mi vagyok. Lehet, hogy ez másnak nem elvárás egy Egyetemtől, én ezt fontosnak tartom. Gondolom, hogy ez az Alumni Program, az egyen-póló, meg a többi ezt a tudatot segíti elő. A különböző klubok, a Facebook-oldalak is ennek részei, ma már ez könnyű, máshogy szerveződnek most a közösségek. A mi közösségünk is nagyon jó volt, összekapcsolt minket a Pécsi Campus, meg az, hogy mindenki tenni akart valamit.
 

Tipp

Oszd meg a többiekkel is régi, az egyetemhez kapcsolódó képeidet. Küldd el nekünk, és mi kirakjuk az Archívumba!

Csoportok

Tablóképek

Nincs az Ön évfolyamában más regisztrált felhasználó.

Üzenőfal

  • Szalai Attila: Magyar-történelem szakon végeztem 1984-ben.Hihetetlen, hogy szinte senki nincs, aki abban ...
  • Szalai Attila: Mindenkit üdvözlök, akik 1984-ben, vagy akörül végeztek.
  • Banyai Krisztina: Én senkit nem találok itt... Neha kapok egy üzenetet hogy ...

Az Európai Unió által társfinanszírozott projekt, amely hozzájárul az Európai Unió polgárai közötti
gazdasági és társadalmi egyenlőtlenségének csökkentéséhez.