Bezzeg Réka interjúja Gyuricza Ágnessel

Gyuricza Ágnes a Baranya Megyei Kormányhivatal Munkaügyi Központjának kommunikációs vezetője még ma is a magyar és a kommunikáció szakokat választaná a Bölcsészettudományi Karon. Egyetemi évei alatt semmiről nem maradt le: a bulizás mellett fontosnak tartotta, hogy a professzorok előadásaira is bejárjon, sőt, folyamatosan dolgozott, hogy tapasztalatra, gyakorlatra tegyen szert. Ági szívesen beszél minderről, elárulja azt is, hogyan ismerkedett meg férjével, mit gondol a szépségkirálynők és a kommunikáció szak kapcsolatáról, illetve a mostani pályakezdők helyzetéről. A vele készült beszélgetés annyira érdekes, és sodró, hogy már javában beszélgetünk, mire eszembe jut bekapcsolni a diktafont!


• "(…) sokan azt képzelik, ha már elvégeztek egy egyetemet, kijönnek például kommunikáció szakról, kezükben a diplomával, az már egyenes út egy jól fizető álláshoz. Holott erről szó nincsen! Önmagában szerintem a diploma nem sokat ér, nem ez határozza meg, hogy kiből lesz jó munkaerő. A kollégáimat sem az alapján válogattam, hogy ki milyen szakon végzett.”
• Mit tartasz fontosnak?
• „Leginkább a munkához való hozzáállást, azt, hogy valaki mennyire csapatjátékos. Szerintem helyén kéne kezelni a dolgokat. Ezért mondtam, hogy jóval nagyobb szerénységet, meg alázatot kéne tanúsítani a munka, és akár az Egyetem iránt is.” 


• Bár az Egyetem több karán is szereztem diplomát, a Bölcsészettudományi Karon éreztem magam a legjobban. Mindig úgy gondolok vissza erre a Karra, mint egy valóban családias helyre. Teljesen más volt akkor az egyetemi élet, mint ami most jellemző. Talán közhelyes, de akkor még tényleg a minőség és nem a mennyiség volt a fontos, legalábbis, ami a hallgatói létszámot illeti. Kommunikáció szakra például talán tizennyolcunkat vettek fel. Magyar szakon már többen voltunk, de én ott is nagyon szerettem lenni. (mosolyog) Azért biztos, hogy nem tudnám Neked felsorolni mind a száz évfolyamtársamat… Hiányérzetem is van velük kapcsolatban, szeretném tudni, hogy mi történt azokkal, akikkel egy órára jártam. A kreditrendszer egy kicsit bekavart ebbe, hiszen a mi időnkben nem voltak már „tiszta” évfolyamok. Nem lehetett tudni, hogy akik annak idején együtt kezdtek, valóban együtt végeztek-e. Ezért különösen fontos szerintem ez az Alumni Program. Azok, akik korábban jártak a Bölcsészettudományi Karra, és még „letisztult” évfolyamként végeztek, könnyebben tudták, tudják egymással tartani a kapcsolatot, de nekünk ez különösen nehéz.
• Még amikor időpontot egyeztettünk ehhez az interjúhoz, emlékszem, mondtad, hogy a munkám kicsit olyan, mint a „maffia” feltérképezése, hiszen korábbi beszélgetőtársaim közt is rengeteg a kapcsolat.
• Igen, tényleg ezt mondtam! (nevet) Valószínűleg beugrott az a régi legendás magyaros szakest, amelyiknek a gengsztervilág volt a témája.
• Ebből a szempontból a családiasság, a szoros kapcsolat kifejezetten illik a maffia fogalomkörébe… Nyilván Zolival (Fülöp Zoltánnal) tartod a kapcsolatot, hiszen a férjedről van szó, de kikkel szoktál még beszélgetni, találkozni azok közül, akiket az Egyetemen ismertél meg?
• Öhlmüller Eszter barátnőmmel rendszeresen tartom a kapcsolatot. Bicsák Eszterrel, Csöngei Adrival kommra (kommunikáció szakra – B.R.) és magyarra is együtt jártunk. Velük is szoktam találkozni, beszélni. Nagyon régi kedves barátnőm Máté Kati, magyar és esztétika szakos volt. Őt több mint húsz éve ismerem, már általános iskolába is együtt jártunk, ő a nagyobbik lányom keresztanyja. Tudnék még mondani jó néhány embert, akikkel ha nem is napi, de élő kapcsolatom van.
• Honnan kerültél az Egyetemre? Te alapvetően pécsi vagy?
• Nem, szekszárdi vagyok. Amikor én kezdtem, csak itt, Pécsen volt az országban kommunikáció szak, illetve Szegeden. Mind a két helyre jelentkeztem, de elsőként a pécsit jelöltem meg.
• Miért?
• Egyrészt Pécs, mint város számomra vonzóbb volt, nagyon szeretem. Amikor középiskolások voltunk, Kati barátnőmmel sokat jártunk ide vásárolni, körülnézni, egy kis kulturális életet élni. Másrészt az édesapám is itt tanult, így aztán ez egyfajta családi örökség is. Vonzott a város, és amikor eljöttem felvételizni, csak megerősödött bennem az, hogy itt szeretnék egyetemista lenni. A tanárok is szimpatikusak voltak, az Egyetem épülete is tetszett. Ilyen szempontból is vonzóbbnak tűnt, mint a Szegedi Egyetem. Hozzá kell tennem, hogy hozzám közelebb is állt az a tudományos gondolkodás, ami itt, a Kommunikáció Tanszéken jellemző volt. Szegeden már akkor is nagyon gyakorlat-orientált volt a kommunikációs képzés. Itt meg Horányi Özséb szárnyai alatt teljesen más szellemiségű volt a szak. Hozzám mindenképpen ez állt közelebb.
• Örülök, hogy ezt mondod, hiszen több egykori kommunikációs hallgatóval beszélgettem már, akik az első évek „alapozó” képzése után alig várták a gyakorlati oktatást. Jó olyan kommossal is beszélgetni, aki értékeli az elméleti alapokat is.
• Nekem pont az tetszett, hogy nem csak a média világával akartak megismertetni bennünket, hanem pl. a társadalomtudományokba, a kulturális antropológiába is bepillantást kaptunk. Talán azért is, mert a mások által hiányolt gyakorlatot én tulajdonképpen már azelőtt megszereztem, hogy bekerültem az Egyetemre. Már középiskolásként is újságíróként dolgoztam, a városi lapnál rovatvezető voltam. Ezért ezt a fajta gyakorlat-orientáltságot nem hiányoltam, mivel azt gondolom, hogy ezt nem feltétlenül az Egyetemnek kell biztosítania, sőt, ott ezt igazából meg sem lehet szerezni. Ehhez az kell, hogy az ember talpraesett legyen, talpaljon, „beássa” magát a tévéhez, újsághoz, rádióhoz, ahová éppen menni szeretne. Az Egyetemnek szerintem az a feladata, hogy a tudományos alapokat megadja. Szerintem azért felesleges öt évet eltölteni egy egyetemen, hogy az ember ott szerezzen gyakorlatot. Ahhoz, hogy valaki újságíró legyen, nem egyetemre kell járni, hanem el kell menni a szerkesztőségbe, és ott kell megtanulni a szakmát azoktól, akik ezt sok éve jól csinálják.
• Az általad kiemelt tudományos, elméleti alapokból mik azok a dolgok, amik még ma is meghatározóak és fontosak Neked?
• A kommunikáció szakon abszolút a kulturális antropológiai, társadalomtudományi vonal, de sok izgalmas tantárgyunk volt, amelyek a mai napig meghatározók számomra. Magyar szakon is voltak kedvenceim, a modern, posztmodern irodalommal komolyabban itt ismerkedtem meg, és nagyon megszerettem, és az Egyetemen kedveltem meg igazán a nyelvészetet is. De még tanárképzőn is voltak olyan óráim, amelyekből ma is profitálok, a pedagógiai órák teljesítését sem kényszernek éltem meg. Akkor még nem igazán tudtam eldönteni, hogy mivel foglalkozzam később, például nagyon szerettem volna tanítani, elvégeztem a tanárképzőt, a tanítási gyakorlatot is megcsináltam, és az is tetszett. Összességében azt mondhatom, hogy a tanulással töltött éveim közül az egyetemi időszakot élveztem a legjobban. Azt tanulhattam, ami igazán érdekelt, és a tanárok mind kommunikáció, mind magyar szakon felnőttként, partnerként kezeltek, kíváncsiak voltak a véleményemre.
• Végül magyartanár soha nem lettél, viszont a pedagógiai tanulmányaidat, tapasztalataidat a gyermekeidnél tudod kamatoztatni.
• A gyermekeimnél, sőt a kollégáknál is! (mosolyog)
• A kollégáknál?
• Persze!
• Tudsz erre példát mondani?
• Vezetőként, kollégaként, beosztottként is tudom kamatoztatni, amit mondjuk a társas érintkezés pszichológiájáról vagy a nem verbális kommunikációról megtanultam. Büszke vagyok arra is, hogy a kezeim közül kinőtt néhány olyan ember, aki teljesen pályakezdőként került hozzám, és most már azt mondhatom, hogy a szakmának egy elismert embere.
• Konkrétan mivel foglalkozol, mi a munkád?
• Itt, most? A Munkaügyi Központnál?
• Igen.
• Hú, elég komplex ez a terület! De nagyon szeretem, pont azért, mert nagyon sokszínű. Amikor idekerültem, a Titkársági és Kommunikációs Osztály vezetését bízták rám. Ez tulajdonképpen három nagy területet foglalt magába. A szervezet teljes belső és külső kommunikációs feladatait. A titkárság vezetését, a klasszikus titkársági feladatok, az iratkezelés koordinálását, a vezetők programjainak szervezését, a protokollfeladatokat, egyfajta „háziasszonyi” teendő ellátását. A harmadik nagy terület pedig a rendezvényszervezés. Nagyon komplex és sokszínű, amit csinálunk. „Fénykorunkban” elég sok kollégával dolgoztam együtt, korábban tizenkét fős osztálylétszámunk is volt. Most nagy átalakuláson megy át a közigazgatás, a munkaügyi központ is integrálódott a kormányhivatalba, és ez nyilván kihat a szervezeti struktúránkra is. Gyakorlatilag most is azt csináljuk, amit eddig, csak jóval kisebb létszámban.
• Az egyetemi létedre és a munkádra is jellemző, hogy folyamatosan emberek vettek, vesznek körül. Arra vagyok kíváncsi – ugye említettük ezt a maffia-vonalat is -, hogy milyen kapcsolatban voltál a csoporttársaiddal? Hogyan élted meg az egyetemi éveket?
• Remélem, nem csak én gondolom így, de szerintem nagyon jó kapcsolatom volt mind az évfolyamtársaimmal, mind a tanáraimmal, mindkét szakon. Mi nagyon szerencsések voltunk…
• Kik?
• Akik akkoriban kommunikáció és magyar szakra járhattak. Illetve nem tudom, hogy mennyiben volt ez más, mint a többi szakokon, talán még a történelem szakosok életébe volt belátásom a szobatársam által, aki töris volt.
• Hol laktál egyébként?
• Az első két évben a töri szakos barátnőmmel laktam egy albérletben, amit nagyon szerettünk. A Bagoly dűlőn volt, az Ifjúság úti épülettől tíz lépésre, imádtam. Azért mondom, hogy szerencsések voltunk, mert benne lehettünk minden jó buliban, közösségi eseményben, de emellett aki akart, az tanulhatott is az Egyetemen. Én fontosnak tartottam, hogy ha már egyetemista vagyok, akkor tényleg járjak be az órákra is. (mosolyog) Profitáljak abból, hogy ott sok okos ember, professzorok tanítanak engem. Azt gondolom, hogy nagyon bután csinálja, aki ezeket a dolgokat kihagyja. Én úgy látom, hogy a bulizás és a tanulás jól megfért egymás mellett, nekünk legalábbis nem volt hiányérzetünk egyikből se. Ott voltunk minden fontosabb bulin, eseményen, koncerten, szakesten, amin kellett. Nem mondom, hogy minden reggel nyolckor fitten, frissen bent ültem az első padban, amikor volt egy húzósabb éjszaka (mosolyog), de azért igyekeztem ott lenni az órákon.
• Zolival hogy ismerkedtetek meg?
• Zoli volt a seniorom a gólyatáborban. (nevet) Mi rögtön az elején megismerkedtünk. Ő egy klasszikus pedagógus alkat, senior-nak szerintem nagyon jó volt, tényleg felkarolta a gólyáit, figyelt ránk, és igyekezett átadni azt a fajta gyakorlati tudást, amire például egy órarend összeállításához szükségünk volt. Ugye, amikor belecsöppensz az Egyetem világába, azt sem tudod, mi fán terem a kreditrendszer, hogy kell felvenni az órákat. Zoli ebben nagyon jó támogatást adott, nagy hatással volt rám.
• Találkoztam és beszélgettem már vele is, összeillő párnak tűntök.
• Ahhoz, hogy egy ilyen harmonikus párkapcsolat kialakulhasson, és hogy jövője is legyen, szerintem az kell, hogy az alapok nagyon hasonlóak legyenek. Nekünk a családi, úgymond „hozományunk” nagyon egyforma: hasonló gondolkodás, világszemlélet, érdeklődési kör, könnyen egymásra hangolódtunk. (mosolyog)
• A közös családi hagyományok, a hasonló neveltetés végül hasonló egyetemi tanulmányokhoz is vezetett, mindketten magyar-kommunikáció szakosok voltatok.
• Igen, így van.
• Zoli rendszeresen jár a BTK-ra, órát tart, kosarazik. Te kötődsz még valamilyen szempontból az Egyetemhez?
• Sajnos azt kell, hogy mondjam, nem. Pedig szeretnék egyébként. Amikor az első kislányom született és vele otthon voltam egy évet, bejártam a szekszárdi Főiskolai Kar kommunikációs szakjára óraadóként. Hiányzik azért ez egy kicsit az életemből.
• Milyen órákat tartottál?
• Ha jól emlékszem, tömegkommunikációs órákat. Nagyon szerettem tanítani. Azon mondjuk kicsit meglepődtem, hogy a tanítványaim sok tekintetben mennyire naivak, pedig már végzősök voltak. Amit mondtam korábban is, ha az ember komolyan gondolja, hogy ezzel szeretne foglalkozni később is, akkor kitapossa magának a gyakorlati utat. Végzősként én azt gondolom, hogy rég le kell tenni valamit az asztalra. Náluk azt láttam, hogy ez még abszolút kiforratlan, kialakulatlan, még akkor gondolkodtak rajta, hogy „jaj, mit is csináljak, hogy is csináljam, melyik területet szeressem”.
• Szerinted ez minek köszönhető?
• Azt gondolom, nem tett jót a kommunikáció szaknak, hogy divattá vált. Nagyon sokféle ember kerül ide, nagyon sokféle ambícióval. Nyilván nehéz kezelni a tanároknak is, meg a hallgatóknak is ezt a nagyon sokféle elvárást.
• Te mit tanácsolsz a mostani felvételizőknek?
Remélem, nem hangzik nagyon „észosztásnak”, de a fiataloknak jóval több szerénységet javasolnék. Vezetőként jó pár embert felvettem az osztályomra, több meghallgatást kellett tartanom. A kommunikációs terület borzasztó népszerű, több százszoros túljelentkezéssel kellett szembesülnöm, akárhányszor feladtunk egy álláshirdetést ide, a Munkaügyi Központba. Szinte minden kolléga, akit felvettem, pályakezdő volt, ők még szerintem formálhatóak. Ezzel együtt is azt látom, sokan azt képzelik, ha már elvégeztek egy egyetemet, kijönnek például kommunikáció szakról, kezükben a diplomával, az már egyenes út egy jól fizető álláshoz. Holott erről szó nincsen! Önmagában szerintem a diploma nem sokat ér, nem ez határozza meg, hogy kiből lesz jó munkaerő. A kollégáimat sem az alapján válogattam, hogy ki milyen szakon végzett.
• Mit tartasz fontosnak?
• Leginkább a munkához való hozzáállást, azt, hogy valaki mennyire csapatjátékos. Szerintem helyén kéne kezelni a dolgokat. Ezért mondtam, hogy jóval nagyobb szerénységet, meg alázatot kéne tanúsítani a munka, és akár az Egyetem iránt is. Egyrészt azért megyünk Egyetemre, hogy ott tudományos ismeretekre tegyünk szert, ez alap. Egy másik alap az, hogy az Egyetem mellett igenis, el kell menni adott esetben dolgozni. Én például úgy kezdtem a pályát, hogy az Egyetem utolsó éveiben, amikor a kreditrendszernek köszönhetően már nem nagyon kellett órát felvennem, a DDGÁZ-nál, az E-On elődjénél voltam gyakornok hat órában, jelképes összegért. Hat órában voltam felvéve, de ha kellett, napi tíz órában dolgoztam ott is. Sose jutott eszembe azt mondani a főnökömnek, hogy ennyi pénzért én nem mozdítom meg a kezemet. Az alázat alatt ezt értem. A karrierépítésnek van egy normális útja. Ha az ember az elején úgy áll a dolgokhoz, hogy tisztán látszik, elkötelezett és érdemi munkát is tud végezni, akkor a főnök nem várja el, hogy kávét főzzön, tőlem sem várta el senki, soha. Ha meg tudok írni egy szerződést, el tudok készíteni egy komolyabb munkaanyagot, a felettesemnek is jobb, ha inkább azt csinálom, mint a kávéját. Pénzt ugye nem nagyon kaptam, de a tapasztalatot, meg a gyakorlatot megszereztem.
• Mire figyeljen egy pályakezdő?
• Azt tudom iránymutatásként elmondani mindenkinek, hogy ne féljen attól, hogy az alapoktól kell elkezdeni. Mindenkinek ott kell elindulni, akármilyen karon vagy szakon végzett az ember. Biztos, hogy ez nehéz az elején, anyagilag nem különösebben kifizetődő, de megtérül, például abban, hogy kapcsolatokat tud építeni. Az előbb említett munkahelyemről egy év után hívott el egy ügynökség, ahol később a PR-üzletágat vezethettem. Ez azért volt, mert megismerték a munkámat, látták, hogy megvannak a szakmai alapjaim, jó a hozzáállásom, és úgy gondolták, hogy beválnék náluk is. Lehet, hogy csak én vagyok ilyen nagyon szerencsés, de a legőszintébben mondom Neked, hogy mindig a munka talált meg engem, és soha nem nekem kellett a munka után futkosni. Mindig jött a következő ajánlat, mindig tudtam egy icipicit feljebb lépni, a pr-asszisztenstől a kommunikációs vezető szintjéig be tudtam járni a ranglétra minden fokát. Szerintem ez fontos. Ehhez az kellett, hogy kellő alázattal viszonyuljak a munkámhoz, a főnökeimhez, és ne várjam húsz évesen, hogy mindjárt annyit fogok keresni, mint a pr-menedzser, aki mellé beültem megtanulni a szakmát. Ez nem így működik. Sokszor megdöbbenek, hogy a mai fiatalok ezt mennyire másként látják: a szakmáról szinte fogalmuk sincs, de a nekik járó fizetésről pontos elképzeléseik vannak.
• Ha ma jelentkeznél az Egyetemre, akkor is magyar-kommunikáció szakra jelentkeznél?
• Én biztos! Amit csinálok, az nekem annyira a szívemhez közel álló terület, utóbb se bántam meg, hogy ezeken a szakokon végeztem. Azt egy kicsit sajnálom, hogy most mintha a kommunikáció szak egyfajta „lejtmenetben” lenne. Nem a pécsire gondolok, hanem úgy általában. Vagy hát nem tudom, ki mit él meg „lejtmenetnek”. Azt, hogy az összes szépségkirálynő és hirtelen felkapott celeb ezen a szakon akar végezni, én egy kicsit rossz néven veszem, hogy finoman fejezzem ki magam. (nevet) Mert ez – a mi előítéletekkel terhelt társadalmunkban – valahogy azt sugallhatja a szakról, hogy az elvégzéséhez ész nemigen kell, elég az öntudat, a határozott fellépés…
• Ennek ellenére oda jelentkeznél most is.
• Én mindenképpen, nagyon szerettem itt lenni, és szinte minden tanáromat kedveltem. Olyan professzorok tanítottak bennünket, akiknek a könyvein, tudományos munkáin generációk nőttek fel! Szépe Tanár Úr, Horányi Tanár Úr, Bécsy Tanár Úr, Kulcsár Szabó Tanár Úr – mindegyikükre felnéztem. Tőlük tényleg csak tanulni lehetett. De nagyon sok jó kurzust végezhettem el a magyar szak fiatalabb tanárainak jóvoltából is. Szerintem nagy botorság ezt nem kihasználni, ha az ember erre az Egyetemre, és a BTK-ra jár.
• Mit lehet még tanulni?
• A szakismereteken túl például a látásmódot lehet megtanulni, azt, hogy az ember értéknek tekintse a tudást, a tapasztalatot, a tradíciókat, de mindig fogékony legyen az újra, nyitott legyen a másik véleményére, mert ez a fejlődés kulcsa. Ha ezekből magával tud vinni az ember egy kicsit az Egyetem után is, akkor sehol nem érheti bántódás. Én legalábbis még hiszek ebben! (mosolyog)
 

Tipp

Nem kommentelted még a fotókat? Gyerünk, és keress ismerősöket a régi képeken!

Csoportok

Tablóképek

Nincs az Ön évfolyamában más regisztrált felhasználó.

Üzenőfal

  • Szalai Attila: Magyar-történelem szakon végeztem 1984-ben.Hihetetlen, hogy szinte senki nincs, aki abban ...
  • Szalai Attila: Mindenkit üdvözlök, akik 1984-ben, vagy akörül végeztek.
  • Banyai Krisztina: Én senkit nem találok itt... Neha kapok egy üzenetet hogy ...

Az Európai Unió által társfinanszírozott projekt, amely hozzájárul az Európai Unió polgárai közötti
gazdasági és társadalmi egyenlőtlenségének csökkentéséhez.